Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Százötven éve hunyt el a „legnagyobb magyar”

2010.04.08

Kép

Gróf Széchenyi István (Bécs, 1791. szeptember 21. – Döbling, 1860. április 8.) politikus, író, a „legnagyobb magyar”, közlekedési miniszter, eszméi, működése és hatása által a modern, az új Magyarország egyik megteremtője, polihisztor, közgazdász.

Talán a magyar politika legkiemelkedőbb és legjelentősebb alakja, akinek nevéhez a magyar gazdaság, a közlekedés, a külpolitika és a sport megreformálása fűződik. Számos intézmény névadója.

Édesapja gróf Széchenyi Ferenc, a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, édesanyja Tolnai Festetics Julianna grófnő, aki gróf Festetics Pál lánya. Hat gyermek született, közülük három fiú- és két leánygyermek érte el a felnőttkort, közülük István volt a legfiatalabb.

Az ifjú Széchenyi gyermekkorát Nagycenken és Bécsben töltötte. A család körében a magyar nyelv volt az uralkodó, s a gyermekek nevelése is magyar szellemben történt.

A serdülő gyermek nevelése 17 éves korában megszakadt. A veszély elhárítására, amely a monarchiát Napóleon részéről fenyegette, 1796 óta csaknem minden magyar országgyűlésnek első és legfontosabb tárgya az újonccsapatok megszavazása volt. Az 1808. évi országgyűlés 25 ezer újoncot szavazott meg, és a nemesi felkelés szervezéséről is intézkedett. A törvény szerint ugyan minden családból csupán egy embernek kellett a hadseregbe belépnie, ám a Széchenyi család úgy határozott, hogy mindhárom fiát a csatatérre küldi. A felkelő sereg hazabocsátása után testvérei (Pál és Lajos) hazatértek szüleikhez, de István továbbra is a hadseregnél maradt.

Katonáskodása mellett szabadidejét főleg önképzésre és utazásokra fordította. 1815. szeptemberében újra Franciaországba ment, majd onnan Angliába hajózott, mindenütt élénk figyelemmel kísérve az ottani kultúra és technika vívmányait, s mindazon intézményeket, melyeket később Magyarországon is megalapítani tervezett.

Első ilyen irányú terve a lóverseny meghonosítása volt, amit Ausztriában és Magyarországon ekkor még nem ismertek.

Gróf Széchenyi István az Akadémia alapítására birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel.

„Én szavazattal nem bírok, én nem vagyok országnagy, de földbirtokos. Ha egy intézet álland fel a magyar nyelv kifejlesztésére, mely polgártársaim nevelését is elősegíti, ugy felajánlom egy évi egész jövedelmemet, mely 60.000 forintból áll, s az a felállítandó magyar tudós társaság alapjához csatoltassék.”

Példáját sok birtokos követte, sok birtokos nem. Az akadémia megalapítására létrejött bizottság javaslatai 1827. augusztus 18-án a királyi szentesítést is megkapták, az alapítást 1827-ben törvénybe iktatták (1825-27-iki XI. tc.).
Eszméi terjesztésének másik eszközéül a sajtót választotta.

Széchenyinek régi vágya volt, hogy megnyissa a Dunát a kereskedésnek, egészen a Fekete-tengerig. 1830.. június 24-én indult kíséretével saját hajóján szemleútra, hogy a Duna folyását tanulmányozza, és a szabályozás nehézségeiről saját tapasztalatai útján győződjék meg. 1834-re már egy Argo nevű hajóval átkelhettek a Dunán. Közben 1833. szeptember 3-án egy gőzhajóval, amely a Tiszán az első volt, Szegedre is elhajózott, ahol nagy lelkesedéssel fogadták. A gőzhajózás ügye is állandóan foglalkoztatta. Felkarolta a Duna gőzhajózási társulat ügyét, támogatta a bécsi kormánynál, a nádornál, az országgyűlésnél, később egy egész cikksorozatban ismertette a vállalatot és annak kereskedelmi fontosságát. Az első gőzhajó 1846. szeptember 21-én indult a Balatonon.

Széchenyi állandóan aggódó figyelemmel kísérte Kossuth Lajos politikai szereplését, melytől saját alkotásai fennmaradását féltette. Minél inkább nőtt Kossuth népszerűsége, s mennél merészebben lépett fel követeléseivel a Pesti Hírlapban, amelynek szerkesztője volt, annál inkább nőtt Széchenyi aggodalma, hogy hazája visszakerül abba helyzetbe, ahonnan csak rendkívüli erőfeszítéssel sikerült kiemelni.

Politikai működése mellett tovább folytatta közgazdasági újításait. Az állattenyésztés fejlesztésére, melynek érdekeit állandóan szívén viselte, alakította 1830.. június 11-én az Állattenyésztő Társaságot, amelynek elnöki tisztét is elvállalta.

1842. augusztus 24-én végre a nádor és az országgyűlés képviselői jelenlétében letették a Lánchíd alapkövét. Terve elé sokféle akadályt gördítettek, mivel az általános fizetés elvét is összekötötte vele, ez pedig rést tört a nemesi kiváltságokon. A Duna-szabályozás után másik kedvenc tervének megvalósítását, a Tisza-szabályozást is ez időben kezdhette meg. 1845. augusztus 16-án a magyar királyi helytartótanács kebelében felállított közlekedésügyi osztály élére került, és a munkálatokat azonnal megkezdte. Rendezési tervét és az ügy fejlődését több műben ismertette. Eközben ismét felemelte intő szavát Kossuth politikája ellen 1847-ben kiadott Politikai programmtöredékek röpiratával, komolyabb hatás nélkül.

Az 1848. márciusi napok váratlan eseményei, a magyar független felelős minisztérium megalakulása reményt ébresztettek benne nemzeti önállóságunk megmaradásáról, és Batthyány Lajos miniszterelnök felkérésére 1848. március 23-án elvállalta a közlekedésügy és közmunka tárcáját. Széchenyi felkérése a közlekedési tárca élére mai szemmel magától értetődőnek tűnik – hiszen 1848-ra évtizedes munkája feküdt Magyarország közlekedésének kialakításában, de radikális politikai ellenfelei – különösen a márciusi ifjak – számára minisztersége elfogadhatatlan volt. Széchenyit is kétségek gyötörték, helyesen cselekedett-e, amikor nézeteinél radikálisabb kormányban tisztséget vállalt. Naplójában – igazi fekete humorral arról írt – most írta alá halálos ítéletét, fel fogják akasztani, ráadásul Kossuthtal együtt. De csak azt fogja kérni, hogy legalább egymásnak háttal fordítva akasszák fel. A Kossuth és Széchenyi közötti ellentétek a kabinetbe lépés után sem simultak el, és most, közelebbről nézve még sötétebb színben látta a Kossuth politikájától fenyegető veszélyt, ami mindinkább a dinasztiával való szakadás felé vezetett. Ez ellen a minisztertanácsban és a képviselőházban is (augusztus 19.) hasztalanul szólalt fel. Széchenyi közel öt hónapig, 1848 áprilisától szeptember 4-éig állt a tárca élén.

Széchenyi távozása a közéletből drámai körülmények között zajlott le. Az uralkodóházzal mindvégig megegyezést kereső Széchenyi nem bírt megbirkózni a saját, egyedül helyesnek tartott politikai meggyőződése és a valóságos politikai helyzet közötti különbséggel. 1848 augusztusától egyre sűrűbben gyötörte a közelgő nemzethalál víziója, melyért önmagát tette felelőssé. Abban a hitben élt, hogy most jött el az utolsó pillanat, most van utolsó esély arra, hogy megakadályozza a nemzet pusztulását. A gróf ezért nap mint nap útra kelt, tárgyalt, győzködte ellenfeleit, s eközben rettenetes lelkiismeret furdalás gyötörte, nyomasztó önvád mardosta. Utolsó, széttépett levelében azt írta, vértanúhalálhoz fogható az a halálos tusa, melyet mióta miniszter, kiállt. Szeptember elején már környezete is tudta, hogy Széchenyi beteg. Amikor szeptember 5-én betegszabadságra indult, világos volt számára, hogy soha többé nem fogja látni Pestet. A folytonos tépelődés a haza sorsán, a forradalom víziója lassanként megtörte szellemi erejét.

Később a félbeszakított irodalmi munkásságához is visszatért, átjavította Pesti por és sár és Hunnia című műveit, hogy Török János azokat közzétehesse. Új munkához is kezdett: itt írta Önismeret című művét, melyben megfigyeléseit, eszméit fogalmazta meg a gyermeki tehetség harmonikus fejlesztéséről, a testi nevelés fontosságáról és egyéb pedagógiai kérdésekről.

A bécsi rendőrség 1860. március 3-án házkutatást tartott Széchenyinél és elkobozta iratait, melyek alapján kiterjedt politikai összeesküvést véltek fölfedezni, emellett tudtára adták, hogy az elmegyógyintézet megszűnt rá nézve menedékhely lenni. A félelem, hogy erőszakkal elviszik vagy megölik, egy régi jó barátjának, Jósika Sámuel bárónak váratlan halála, az újra rátörő politikai aggodalmak miatt egy végzetes pillanatban (1860. április 7-ről 8-ra virradó éjszaka) vitatott körülmények között) önmaga ellen fordította fegyverét. Mikor megtalálták, kezei a lágyékán nyugodtak, a fegyver pedig a combján hevert. Szinte lehetetlen, hogy miután fejbe lövi magát, így essen le a keze, illetve a fegyver a combján maradjon. A falon nem volt vér, csak agyvelő, ami azt bizonyítja, hogy már kivérzett, amikor fejbe lőtték. Szakértők három tűszúrás nyomát találtak a ruháján, a szívénél. Ez megmagyarázná azt, hogy miért nem volt csupa vér a gallérja, hiszen ha fejbe lövi magát, akkor ennek kellett volna történnie.

A Magyar Tudományos Akadémia külön gyászünnepet tartott emlékére, melyen Eötvös József báró tartott emlékbeszédet, Szász Károly és Arany János ódáikat olvasták fel. Végső nyughelye Nagycenken, a családi sírboltban van.

Százötven év óta vár Magyarország arra, hogy legyen ismét egy olyan magyar, akit felruházhat a Legnagyobb magyar címmel. Nekünk azonban csak Apró Gyurcsányok, Kókák, Kunczék, Bokrosok, Csuka Gizik, Széles Csintalanok és egyéb mákvirágok jutnak.

Hogy is vélekedett minderről a Legnagyobb Magyar? „Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi! De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba. Akkor a nemzet aljas vagy műveletlen!”

Ideje, hogy április 11-én és 25-én bebizonyítsuk: sem aljasak, sem műveletlenek nem vagyunk!

Összeállította: F. I. – K. M.

barikad.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.