Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A veszprémi Gizella-kápolna

2009.08.28

 Az angyal, aki imádság közben szokott leszállni mellé, és kezét nyugalmat árasztóan a vállára
    teszi, most sehogyan sem akart eljönni. Gizella királynő imára kulcsolt keze görcsösen feszült,
    a térdeplő kemény fája nyomta térdét. Szemét mereven a gyermek Jézus és Mária arcára
    függesztette, minden ízével szeretett volna feloldódni az imában, de a Megváltó és Mária arca
    kemény maradt, az angyal nem szállt le Gizella mellé.

   Isten ezzel büntet – gondolta Gizella –, mert apám országába vágyom, egy kolostor szigorú és
    békés csendjébe, ahol háborítatlanul Krisztusnak élhetnék. De Isten ezt a vad, lázongó országot
    jelölte életem színteréül, ezt a feladatot rótta rám… Vállalom, Uram, legyen meg a te akaratod –
    motyogta, de Mária és Jézus arca nem enyhült, nyugtalanság vibrált a levegőben, a királyné háta
    mögött megérezte a függönyök lebbenését, óvatos léptek zaját… Nem szokták őt zavarni esti
    áhítatosság közben… Hirtelen visszacsöppent a valódi világba, fölállt, megfordult, a terem
    ajtajából ijedt arcok bámultak rá, udvarhölgyeké, udvarosoké, katonáké.

    – Felséges asszony, a lázadók körülvették a várat – zengett át a termen a várparancsnok
    hangja.

   Gizella a rossz hírre megkönnyebbült, mert még rosszabbtól tartott, első pillanatban arra
    gondolt, hogy Istvánt érte valami rossz.

   – A király? – kérdezte.

    – Még nem tért vissza.

   Gizellát hirtelen erő szállta meg, mintha imája ebben a pillanatban mégiscsak eljutott volna
    az egekig, megérezte vállán az angyal könnyed érintését is.

   Ereje sugárzott, bátorsággal és bizalommal töltötte el a többieket is, a királyné határozott
    léptekkel indult a várfalak felé, egy zömök bástya tetejéről letekintett a vár alatti völgybe.
Már égtek odalent a pogányok őrtüzei, a varkocsba font hajú férfiak körülvették a várat,
    lovasaik könnyű iramodással a vár tövében teremtek, de fenyegetően kilőtt nyilaik a magas
    sziklán álló vár első kövéig sem hatoltak, s gyalázkodó kiáltásaik is csak zagyva hangzavarként
    hullottak a királynő lába elé.

   Az őrtüzek apró pontjai mögött föllebegett egy nagyobb is.

  – Fölgyújtották a templomot a gyalázatosak!

 A lángok idegesen nyaldosták a keresztet, az égő templomból menekülő hívek lángba borult
    ruhában, élő fáklyaként szaladtak ki a templomajtón, felharsogott a pogány íjászok vad kiáltása,
    nyílzápor végzett a menekülőkkel.

   A templom keresztje fáradtan megbillent, s mint egy lelőtt madár rogyott a tűzbe, a pogányok
    győzelmi üvöltése meglebbentette a lángokat.

   – Uram, bocsásd meg nekik – suttogta a királynő, de tekintete megkeményedett.

  – Küldjetek a királyért! A legügyesebb ember menjen!

  A királynő elnézte a nyergelő lovas arcát, tekintete megrebbent. Kemény arca volt a
    katonának, sötét, átható szeme, akár odalent is lehetne a varkocsosok között – villant a
    királynőbe.

 A várparancsnok megérezte a rebbenésnyi kétkedést, megnyugtatóan elmosolyodott.

  – Megbízhatsz benne, mint önmagadban – mondta.
 A lovas kisurrant a résnyire nyitott várkapun, halk dobbanásokkal átkopogott a leeresztett
    függőhídon. A vár tövében megállította lovát, szeme lassacskán hozzászokott a kinti sötétséghez.
    Fülelt. A pogány tábor még nem nyugodott el, fémes zajok, emberi hangok foszlányai jutottak el a
    lovas füléig. Az őrtüzek fénylő pontjai szerint próbált tájékozódni. Lovát egy könnyed
    mozdulattal bekormányozta az út melletti bozótba. Átvágott egy fiatalka erdőn, a szélén egy
    pillanatra megint megállt, körülkémlelt, majd óvatosan kilépett a nyílt mezőre.
 Két őrtűz között próbált átóvakodni, jobbra-balra pillogva jól láthatta a tűz fénykörében
    heverő pogányokat, az őrök körvonalait is látni vélte. Már-már azt hitte, átjutott a veszélyes
    ponton, amikor egy domb takarásából közvetlenül előtte lovas őrszemet pillantott meg.
Lovas és ló, egy galagonyabokor tövében, mozdulatlanná merevedett.
 – Állj, ki az? – harsant az őr kiáltása, a tüzek körül mozgás támadt, néhányan lóra kaptak,
    és benyargalták a tábor környékét. 

A lovas a bokor mellett nem mozdult. A pogány lovasok megnyugodtak, visszatértek a tűz
    fénykörébe. A lovas ekkor megsarkantyúzta a lovát. Előreugratott a sötétségbe. Nyílvesszők
    suhogását hallotta, és az üldözők kusza lármáját. Lova nyakára hajolva vágtatott, lassan-lassan
    csitult az üldözők zaja, még egy-egy távoli kiáltás megérintette, aztán már vágta közben is
    érezte, hogy üldözői elmaradtak, meghallotta az éjszaka sze40líd, háborítatlan neszeit. A felhők közül előbukkant a hold, a lovas vágtatott a
    sejtelmes fényben. Mezőkön, erdőkön, alvó falvakon száguldott át, patakokat ugratott, megmászott
    sziklás emelkedőket. A lóról szakadt a tajték, a lovas gőzölgött az izzadtságtól az éjszakai
    hűvösben. Egy szelíd, erdőölelte völgyben letért az útról, és nekivágott az erdőnek. Lova
    meg-megbicsakló lábbal erőlködött a meredek emelkedőn, s amikor megkönnyebbülve újra sík terepre
    ért, a lovas parazsat látott fölpislákolni az évszázados fák közt. Abban a pillanatban a kiáltás
    is fölharsant.
 – A király nevében! Ki vagy?
 – A királynétól – mondta a lovas, és fáradtan lecsusszant a lováról, szeretettel megveregette
    a gőzölgő ló nyakát.
 A táborban mozgolódás támadt, fegyveres harcosok vették körül a futárt, az izgatott
    beszélgetésre a király is felriadt. A katonák utat nyitottak neki, a futár fél térdre ereszkedve
    jelentette:
– A várat körülvették a pogányok.
 Fegyverek csörömpölése, lovak dobogása verte föl az erdő csöndjét, a harminc-negyven harcos
    és a király nyeregbe pattant, s lóhalálában indult a körülvett vár felé.
Felderengett a hajnal, mire a kis csapat egy erdőszélről meglátta a pogányok táborát. A tábor
    reggeli életét élte, mozgott, pezsgett, a király fölmérte magában az áttörés veszélyeit.
 – Előre! – kiáltotta.
A kardok egyszerre suhantak ki hüvelyeikből.
– Istenért és a királyért! A lovakat vágtára fogták, a legközelebbi, meglepett pogány csapaton szélsebesen jutottak át,
    de akkor már 41kürtök harsogtak körülöttük, mint egy kőgörgeteg
    zengett föl a huj-huj-hajrá, a lovasok, mintha a földből nőttek volna ki, két irányból rontottak
    a király csapatára.
 A katonák kört alkottak az uruk körül, az első, még szervezetlen rohamot visszaverték, de már
    akkor is elestek néhányan. A király fogyatkozó csapata lélegzethez jutott, a várkapu felé
    vágtattak.
Most már felbolydult az egész pogány tábor.
 – A király! A király! – üvöltözték, az üldöző csoport nőttön-nőtt, már-már úgy látszott,
    nincs menekvés, amikor a király embereinek fele egy éles vezényszóra szembefordult a túlerővel.
 A harc nem tartott sokáig – a király katonái elestek mind –, de ahhoz elég volt, hogy István
    maradék kíséretével egérutat nyerjen. Egyre közelebb kerültek a várkapuhoz, karnyújtásnyira volt
    a menekülés, amikor szemből egy nagyobb pogány csoport robogott elé, lovasok, gyalogosok
    vegyesen.
– Menekülj, uram! – kiáltotta az egyik vitéz, s míg valamennyien szembefordultak támadóikkal,
    a király menekülni próbált. Így azonban egyre távolabb került a várkaputól, a várhegy
    legmagasabb, sziklás része alá kényszerült, ahonnan egy madár is nehezen juthatna be a várfalak
    közé, nemhogy egy lovas.  A király – most már egyes-egyedül – megállította a lovát a szikla tövében. Üldözői újra
    nyomában voltak, és szemből is feltűnt egy pogány csoport.
 Gizella a vár egyelőre még biztos menedékéből kétségbeesetten nézte az eseményeket. Repdeső
    tekintete a menekülés lehetőségét kutatta. És ekkor megpillantotta az ösvényt.
 István, mintegy búcsúképpen, fölpillantott a várra, és megdobbant a szíve. Odafönn egy kiugró
    fokon egy42- 43 nő állt, kereszttel a kezében. Gizella. Jobb felé integetett,
    fölfelé, fölfelé, és a király végre meglátta a bokros sziklák között a hegynek vezető meredek
    kis utat.
Lova nekirugaszkodott, meg-megcsusszanó patákkal kapaszkodott fölfelé, aranypatkója
    szikrázott.  Odalent az üldözők csalódottan kiáltoztak, majd lovon, gyalogszerrel, foguk közé szorított
    karddal a király után eredtek.
 István szédítő mélység fölött egyensúlyozott lovával, az üldözők – mint egy hangyasereg –
    kúsztak utána, néhányan lezuhantak, egy-egy lehömbölödő lovas szinte rendet vágott közöttük, de
    így is maradtak elegen, kiáltozásukat ridegen visszhangozták a sziklafalak.
 És most merre? Mintha vége lenne az ösvénynek itt a hegy derekán. Nincs út tovább. István
    megint Gizellára pillantott. Az asszony ismét mutatta az irányt, a király a szűk helyen nyaktörő
    módon fordult meg a lovával, s megpillantotta az ösvény folytatását.
Üldözői ekkor már a nyomában lihegtek, már az eltorzult, gyűlölködő arcokat is látta.
    Kikapcsolta palástja csatját, és e palástot maga mögé hajította. Az üldözők a palástra vetették
    magukat, rikoltozva civakodtak érte.
A király lova koppanó léptekkel, feszülő inakkal erőlködött a meredeken. A király
    hátrapillantott, látta, hogy üldözői közül egy megszerezte a palástot, s a többiek nyomában
    vannak. Az aranyért nyúlt, az aranypénzeket maga mögé zúdította. A pogányok az aranyra vetették
    magukat, örömteli kiáltásokkal kapkodták a pénzt, a király megint néhány méteres előnyhöz
    jutott. Gizellára pillantott, az asszony integetett: most már fölfelé, egyenesen fölfelé.
István lova ekkor fájdalmasan felhorkant, patája egy sziklarepedésbe szorult. Az üldözők
    diadalmasan felüvöltöttek a vergődő ló láttán, de ekkor az aranypatkó leszakadt a ló patájáról.
    A pogányok megbabonázva nézték a fénylő patkót, rávetették magukat, s közben István király lova
    néhány ugrással elérte a sziklapárkányt, ahol a felesége állt.
Megmenekült a király.
A pogányok megbabonázva nézték a várfalon álló párt. A király átkarolta feleségét. Odalentről
    úgy látszott, hogy Istvánból és Gizellából fény árad. A pogányok dermedt szívvel nézték a
    csodát, félelem töltötte el őket, és fejvesztetten menekültek a vár alól.
 István ekkor elhatározta, hogy megmenekülése emlékére arra a helyre, ahol Gizella mutatta
    számára az utat, kápolnát emeltet. Ma is ezen a helyen áll a veszprémi Gizella-kápolna.